Egy villanás – a telefon képernyője rövid időre felvillan.
A portrén látható szemek visszabámultak rá.
És a vászon egyik sarkában – egy sötét, nyirkos folt. Mint a csöpögő festék.
Vagy… vér.
BUMM!
Tompa puffanás az ajtón. Marina felsikoltott.
„Marina! Nyisd ki!” – Gleb hangja. Ismerős. De…
Nem kellett volna ott lennie.
Odaszaladt az ajtóhoz. A keze megérintette a kilincset. Aztán megállt.
Mi van, ha nem ő az?
Az ajtó mögött – egy nevetés. Vége. Régimódi. Informális.
– A lányom… – jött a hang, amit a nappaliból hallott. – Te engedtél be…
A lány hátrahőkölt.
A telefon világított. Új üzenet:
„Ne bízz benne. Jövök. A gyufa a szekrényben van. Égesd el a levelet.”
Feladó: Jelena Szazonova.
Dátum: 2003. február 18.
Húsz évvel korábban.
Marina szorosan markolta a telefont. Borzongás futott végig a testén.
Lehetetlen. Őrület.
De az a randi… Nem véletlen volt. Azon a napon találták holtan Jelena Szazonovát ugyanabban a házban.
Hivatalos verzió: szívroham.
De a pletykák… „Megpróbálta megállítani a fiát…”
„Égesd el a levelet…”
Odaszaladt az asztalhoz. Feltépte a borítékot. Egy megsárgult lap volt benne, remegő kézírással írva:
Marina, ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy Gleb úgy döntött, hogy újra játssza ugyanazt a régi játékot. Azt hiszi, hogy egy új feleség örököst ad neki. De ez nem igaz. Az összes felesége belehalt a szülésbe – milyen kényelmes, ugye? Nézd meg a széfet az irodájában. A biztosítások ott vannak. És a naplóm – a rács alatt az ablak mellett. Bocsáss meg, hogy nem figyelmeztettelek hamarabb. Az egyetlen, aki megmenthetett volna… én voltam. A síron túlról.
A padlódeszkák nyikorognak.
Megfordul.
– Megtaláltad? – Gleb. Közvetlenül mögötte.
Nem volt ideje sikítani.
Egy erős kéz megragadta a haját, és az arcát az asztalhoz csapta.
Felrepedt az ajka. Vér ömlött belőle.
– Megmondtam anyámnak, hogy ne avatkozzon bele ebbe – csattant fel, és előhúzott egy fecskendőt. – Te is csak egy újabb kudarc vagy.
A bejárati ajtó kivágódik, és a képkeretek leesnek a falról.
Az üveg ezernyi szilánkra törik.
És ott állt az ajtóban.
Kék ruhában. Azt a ruhát, amit a temetésen viselt.
Jelena Szazonova.
– Ez… ez nem lehetséges… – dadogta Gleb, és hátralépett egyet.
– Azért jöttem, hogy mindannyiukat lássam – mormolta, és márványsápadt kezével megragadta a vállát. – De te sosem tanultál meg félni.
Marina, aki elvesztette az eszméletét, hallotta az utolsó szavakat:
„Köszönöm, hogy menedéket adtál nekem azon az éjszakán… Most már szabad vagy.”
Epilógus – Egy évvel később
Hideg, szürke reggel.
Egy fekete kabátos fiatal nő áll egy frissen ásott sír előtt.
A kőbe vésett név: Jelena Szazonova.
A sír mellett egy csokor fehér liliom fekszik. És egy boríték.
– Betartottam az ígéretemet – motyogta. – Az összes biztosítási kötvényt újraosztották. A női segélyalapítvány továbbra is fennáll. Gleb nem hagyott maga után örökösöket. De te… te nekem örökösöket hagytál.
A szél simogatja a vállát – mint egy kéz. Láthatatlan, de meleg.
Elmegy.
Még utoljára megfordul.
Két szó jelent meg a kövön – olyan szavak, amelyek egy másodperccel korábban még hiányoztak:
KEDVESEM
És a kúriában, amely most üres és csendes, egy csésze tea áll a kandallópárkányon.
Minden este egy új.
Ha esetleg az öregasszony újra kopogna egy viharos napon…
Már nem kéri, hogy bejöhessen.
De soha nem fogják elfelejteni.
A teljes főzési idő megtekintéséhez menj a következő oldalra, vagy kattints a „Megnyitás” (>) gombra – és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook barátaiddal!
