A hideg, viharos szelek által áthatolt koromsötét éjszaka mintha egy komor meséből lépett volna elő. A sűrű felhőktől nehézkes ég mintha szándékosan elrejtette volna a holdat, a világot a szüntelen eső kényére-kedvére hagyva, amely az aszfaltot csapkodta, mintha el akarna mosni minden életet a földről. Az északi szél dühösen tépte le a fákról az utolsó megsárgult leveleket, és a járókelők arcába csapta őket, mintha el akarna riasztani bárkit is attól, hogy ilyen időben kimenjen a szabadba. A városból kivezető út kihalt volt; csak néhány távoli fényszóró emlékeztetett minket arra, hogy ennek a teljes sötétségnek a szívében még pislákol az élet.
Ivan Morozov, öreg, de hűséges 1995-ös Volgája volánja mögött érezte, ahogy a hideg átszivárog cipője vékony talpán, és jeges csápokként kúszik fel a lábán. Az autó, amely egykor apja büszkesége és öröme volt, minden kanyarnál nyikorgott, a fűtés – a meleg utolsó bástyája – pedig hirtelen leállt, mintha feladta volna a harcot az elemekkel.
„De ez nem igaz!” – morogta, miközben még szorosabban markolta a kormánykereket, és próbálta megőrizni az irányítást – az autó és az érzelmei felett.
Csak egy dologról álmodott: hazamenni, beburkolózni egy takaróba, hallani gyermekei nevetését, érezni felesége melegét, hozzábújni, és ha csak egy pillanatra is, elfelejteni, hogy ami odakint tombol, az nem csupán egy vihar, hanem valami nehezebb, valami nyomasztóbb… szinte fenyegető.
Abban a pillanatban a fényszórók egy alakot láttak az út szélén.
Egy nő.
Sebezhetően, szinte kísértetiesen, eggyé vált az éjszakával – elnyelte az árnyék, mégis küzdött a létéért. Hosszú, átázott kabát tapadt a testére, haja az arcába tapadt, és a fényben csillogó szeme egyszerre tükrözött kétségbeesést és reményt. Integetett – nem úgy, mint egy stoppos, hanem mint aki fuldoklik és egy mentőövbe kapaszkodik.
Iván hirtelen fékezett, indexelt, majd megállt, és épphogy elkerülte a megcsúszást a nedves padkán.
„Köszönöm!” – kiáltotta, amint kiszállt a kocsiból, remegő, de őszinte hálával teli hangon. „Te… te vagy az angyalom!”
Iván habozás nélkül megkerülte az autót, és kinyitotta az ajtót.
„Gyorsan be! Fázol a csontodig!” – kiáltotta túl az eső dübörgését. „Ilyen időben még egy medve sem jönne ki, ti meg itt álldogáltok kabátban!”
De az asszony hirtelen hátrahőkölt, mintha félelem szállta volna meg.
A teljes főzési idő megtekintéséhez menj a következő oldalra, vagy kattints a „Megnyitás” (>) gombra – és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook barátaiddal!
