Otthon, a kisvárosi gangos házban, Éva már a konyhában sürgölődött – a sütőben mézeskalács sült, a gyerekek a nappaliban nevetgéltek. Miklós a fotelben ült, kezében egy régi fénykép, rajta a szülei egy téli napon, hóembert építve a régi udvaron.
A felesége észrevette, és kissé ingerülten sóhajtott.– Ne kezdjük megint… – mondta, miközben a lisztet szitálta.– Mit ne kezdjünk megint? – kérdezte Miklós.– Tudom, mit akarsz mondani. Hogy vidd haza apádat karácsonyra. De Miklós, gondold végig. Az orvos is mondta, hogy a tüdeje gyenge, fertőző lehet. A gyerekek is betegek mindig. Szükséged van még egy rizikóra?
– Az orvos azt mondta, már nem veszélyes. Csak figyelni kell rá.
Éva letörölte a kezét a kötényébe. – Az orvosok sok mindent mondanak. De te nem voltál ott, amikor tavaly a roham rátört. Én voltam ott. És tudod, hogy mennyire félek.
Miklós nem válaszolt. Csak a fényképet nézte tovább – apja mosolyát, amit már rég nem látott az életben.
Végül halkan mondta:– Csak pár napra vinném haza. Nem hagyhatom ott egyedül szenteste.– Egyedül? Ott van körülötte húsz másik ember, nővérek, orvosok…– De azok idegenek, Éva! A családja nem ott van.
A nő sóhajtott, majd lehajtotta a fejét.– Tedd, amit jónak látsz. De ha baj lesz, te vállalod a felelősséget.
Aznap éjjel Miklós nem tudott aludni. Hallotta kint a szél zúgását, a távolban az öreg toronyórát. A szíve valahogy nyugtalan volt – valahol a lelke mélyén tudta, hogy ez a halogatás veszélyes játék.
Hirdetés
Másnap reggel elhatározta: karácsony reggelén elmegy érte.
De az élet nem mindig várja meg, hogy az ember összeszedi a bátorságát.
III. rész — A csend ünnepe
A teljes főzési idő megtekintéséhez menj a következő oldalra, vagy kattints a „Megnyitás” (>) gombra – és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook barátaiddal!
