Egy hűvös őszi reggelen, amikor a köd még vastagon borította a mezőt, István, a középkorú erdész, szokásos sétáját tette a közeli erdőben. Miközben a lehullott levelek között lépkedett, halk sírást hallott a bokrok mögül.
– Ki van ott? – kérdezte óvatosan, miközben közelebb lépett.
A bokrok mögött két kislány kuporgott, összebújva a hideg ellen. Mindketten piszkosak és rémültek voltak.
– Ne féljetek, segíteni fogok – mondta István, miközben levette kabátját, hogy betakarja őket.
– Hogy hívnak benneteket? – kérdezte gyengéden.
– Anna vagyok, ő pedig a húgom, Lili – válaszolta az idősebbik lány.
István hazavitte őket, ahol felesége, Mária, aki egy baleset következtében tolószékbe kényszerült, meleg teával és étellel várta őket.
– Kik ezek a gyerekek, István? – kérdezte Mária meglepetten.
– Az erdőben találtam őket, elhagyatva. Nem hagyhattam őket ott.
– Természetesen nem. Maradjanak velünk, amíg nem találunk megoldást – mondta Mária mosolyogva.
Aznap este csendesen vacsoráztak. István, Mária, és a két kislány, Anna és Lili. A lányok még mindig félénken pislogtak egymásra, de Mária gyengéd mosolya lassan megtörte a jégpáncélt.
– Finom ez a krumplifőzelék… – mondta halkan Anna.
– Örülök, hogy ízlik – válaszolta Mária, miközben lassan kanalazott a saját tányérjából. – Tudod, ez volt István kedvenc gyerekkorában.
– Komolyan? – csillant fel Lili szeme. – Nekem is az lehetne!
– Hát akkor máris van valami közös bennetek – kacsintott István, miközben megsimogatta Lili fejét.
Miután a lányokat lefektették a vendégszobában, István csendben visszament a konyhába. Mária még mindig az asztalnál ült, mélyen a gondolataiba merülve.
– Mit gondolsz róluk? – kérdezte a férfi halkan.
A teljes főzési idő megtekintéséhez menj a következő oldalra, vagy kattints a „Megnyitás” (>) gombra – és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook barátaiddal!
