István letérdelt eléjük, és komolyan a szemükbe nézett.
– Esküszöm, hogy visszajövök. Ti most már a családom vagytok. És a családját nem hagyja el az ember végleg.
Az elkövetkező napok feszültek voltak. Mária igyekezett erős maradni, de István hiánya minden szegletben érződött. A lányok igyekeztek segíteni: Anna főzött, Lili hozta be a fát, és esténként meséltek egymásnak a kályha mellett.
– Szerinted tényleg visszajön? – kérdezte Lili egy este.
– Tudod, mit mondott apám mindig? – válaszolta Anna. – „Aki igazat mond a szívéből, azt még a vihar sem tudja elsodorni.” És István bácsi igazat mondott.
Mária közben minden erejét összeszedte, hogy pótolja Istvánt. Bár mozgássérült volt, akaratereje pótolta a lábait. Tanította a lányokat írni, olvasni, együtt tanultak főzni, takarítani, és a lányok lassan nemcsak vendégek, hanem igazi családtagok lettek.
Egy hét múlva…
Egy sötét, havas estén valaki kopogott az ajtón. Mária a tolókocsijával odaért, de nem volt senki.
A lányok kiszaladtak a verandára, és ekkor látták meg a hóesésben Istvánt, ahogy fáradtan, de mosolyogva áll a kapuban.
– ISTVÁN! – kiáltotta Mária könnyekkel a szemében.
– ISTVÁN BÁCSI! – rohantak felé a lányok.
István letérdelt, és szorosan magához ölelte őket.
– Megígértem, hogy visszajövök.
– De miért nem szóltál előbb? – kérdezte Mária.
– Meg akartalak lepni. És... hoztam valamit – mondta, miközben a hátizsákjából egy borítékot húzott elő. – Az örökbefogadási papírok. Aláírták. Most már hivatalosan is a lányaink.
Anna és Lili értetlenül néztek egymásra.
– Mit jelent ez?
A teljes főzési idő megtekintéséhez menj a következő oldalra, vagy kattints a „Megnyitás” (>) gombra – és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook barátaiddal!
