– Ezt ki készítette? – kérdezte egyszer Lili egy fából faragott lófigurára mutatva.
– Én. Az én apám tanított faragni. Azt mondta, minden fadarabban benne van valami, amit csak ki kell engedni.
– Akkor én is szeretnék faragni! – kiáltotta Lili lelkesen.
– Rendben. Holnap megtanítalak.
Este, amikor a lányok már aludtak, Mária felolvasta Istvánnak a gyerekekkel kapcsolatos rendőrségi jelentést.
– Semmi hír róluk. Se eltűnt személy bejelentés, se keresés. Mintha a földből bújtak volna elő.
– Lehet, hogy így is volt – mormogta István. – Mint ahogy a szeretet is néha ott nő, ahol nem is számítanál rá.
A tél közeledett. A reggelek már dérrel borították a kert végében álló almafákat, a kéményből füst gomolygott, és bent a házban is egyre több meleg takaró jelent meg a kanapékon.
István egy reggel a konyhaasztalnál ült, kezében egy hivatalos levéllel. Arca feszült volt, homlokán mély ráncok gyűltek.
– István? – kérdezte Mária aggodalmasan. – Mi történt?
– Egy levél a kormányhivataltól. Behívót kaptam. Két hétre el kell mennem a hegyvidéki mentőszolgálathoz. Szükség van rám. Valami veszélyes művelet.
– De hát... hogyhogy most? A lányok...
– Tudom – sóhajtott István. – Épp most, mikor minden kezd helyreállni. De úgy érzem, mennem kell. Talán ez is része annak, amit tennünk kell.
Hirdetés
Anna és Lili az ajtóban álltak, csendesen hallgatták a beszélgetést. Mikor István feléjük fordult, a két lány szinte egyszerre szaladt oda hozzá, és átölelték.
– El fogsz menni, ugye? – kérdezte Anna halkan.
– Igen, kicsim. De visszajövök. Ez csak néhány nap. Addig Mária nénivel lesztek, és minden rendben lesz.
Lili megszorította a kezét.
– Megígéred?
A teljes főzési idő megtekintéséhez menj a következő oldalra, vagy kattints a „Megnyitás” (>) gombra – és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook barátaiddal!
